2009. július 10., péntek

Örök szerelem~Út a legvégső boldogság felé 1.fejezet

1. Rossz érzés

(Silvia szemszöge)

Két év… Két csodálatos év telt el, mióta Renesmee megszületett.
Persze azóta hatalmas változásokon esett át. Inkább nézett ki kilenc évesnek, mint kettőnek. Nagyon gyorsan fejlődött. De úgy láttam, hogy vele együtt a család is változott. Roger folyton boldog volt és nem olyan búskomor, mint előtte. Edward és Bella pedig igazi szülőkké váltak. Renesmeet teljes mértékben a lányuknak tekintették és ennek – persze rajtuk kívül – én örültem a legjobban. Emmett pedig… Nos ő, megtartotta az „ígéretét”. Rogerrel elég sokszor verekedtek. Persze én is és Esme, na meg Rosalie is rájuk szólt, de hiába. Igaz, tudtam, hogy csak „játszanak”, de akkor is féltettem mindkettőjüket. Rosalie is megenyhült, mind irányomba, mind pedig Roger iránt. Főleg Roger iránt. És én… Mit is mondhatnék? Talán én változtam ezalatt az idő alatt a legtöbbet. Nem feltétlenül arra gondolok, hogy ugye vámpír lettem, hanem főleg lelkileg változtam. Egy szerető családban, a szerelmemmel lenni, ez volt minden álmom. És ez az álom teljesült. Legalábbis ekkor így hittem…

Egy napon a többiek éppen vadászni indultak, csak Bella és én maradtunk otthon, mivel mi már előző nap voltunk. Én egyébként sem akartam pont ezen a napon menni, mivel ma van az a nap, amikor a testvérem meghalt. És egyben Renesmee születésnapja is ma van. És én nem okolom őt semmiért sem, hiszen nem ő tehet róla, sőt még csak Calebet, Roger barátját sem hibáztathatom. Tulajdonképpen senkit se hibáztathatok és nem is akarok, legfeljebb magamat, mert nem vigyáztam eléggé a testvéremre.
Ekkor leült mellém Bella a kanapéra, ahol eddig ültem.
- Mi bánt Silvia? – kérdezte.
- Semmi. Csak… - haboztam, mert nem akartam elárulni szomorúságom okát, hiszen ez elvileg egy ünnepnap lenne Renesmee miatt. – Gondolkoztam. Mi lenne, ha rendeznénk egy partit a „kis” szülinaposnak? – kérdeztem, bár tudtam, hogy eddig Alice úgyis szervezett volna bulit, ha én nem mondom.
- Oh, Alice már mindent megcsinált – válaszolta Bella. – De én nem hiszem, hogy valóban ez aggasztott – mondta, majd fürkésző tekintettel végignézett rajtam. Eddig még sose mondtam, hogy Renesmee szülinapja nekem boldogság és egyben szomorúság is, nem akartam őket az én gondommal traktálni. Persze ezen a napon is mosolyogtam, de nem jött annyira szívből, mint a többi napon. Azonban ma még mosolyogni se bírtam. Nem tudom, hogy miért, de valahogy rossz előérzetem volt.
- Elisabeth? – kérdezte hirtelen Bella, visszarántva engem a valóságba. Nem feleltem, csak némán bólintottam és behunytam a szemem. Ekkor éreztem, hogy Bella átölel.
- Ezt még soha nem mondtad – mondta szinte dorgáló hangnemben. – Mért nem szóltál? – kérdezte kíváncsian.
- Mert nem akartam elrontani pont ezt a napot, ami nektek örömünnep és nekem is az, csak az én örömöm nem olyan teljes, mint a tiétek.
- De igazán elmondhattad volna.
- Rendben, ígérem, többször nem hallgatok el semmit. – Sóhajtottam, majd felálltam és elindultam az ajtó felé.
- Most meg hová mész?
- Veszek néhány virágot és elviszem a sírjához.
- És azt képzeled, hogy elmehetsz egyedül?! – mondta, majd már ott is volt mellettem. – Egyébként arról, hogy hogyan temették el még sose beszéltél. Nem akarok neked fájdalmat okozni, csak furcsa, hogy nem kérdezősködtek. Mármint úgy értem, hogy azért nem mindennapi látvány lehetett egy félvér gyermek anyjának a… - Nem fejezte be, de tudtam mire gondol… A holtteste. És valahogy furcsa módon, de egy kicsit megnyugodtam, mert erről még tényleg nem beszéltem senkivel és bár eléggé bizarr, de megkönnyebbültem, hogy valakinek elmondhatom ezt az egészet.
- Nos, tulajdonképpen hazudtam egy kicsit az egyik orvosnak, aki megkérdezte, hogy hogyan halt meg. Azt mondtam, hogy az erdőben voltunk és megtámadta egy állat. Ő persze a sérülései alapján rögtön elhitte és nem is kérdezett tovább. Aztán, mivel nem volt túl sok pénzem, ezért csak egy szegényes sírhelyre futotta. Épp, hogy névtáblája van és ennyi az egész. Koporsóból is a legolcsóbb van, pedig ő többet érdemelt volna – mondtam és lehorgasztottam a fejem.
- Nézd, Silvia. Nem a te hibád, hogy esetleg akkoriban nem volt elég pénzed egy szép temetéshez, de ha gondolod, átrakathatjuk a koporsóját egy márványkriptába. Most már neked is van pénzed – próbált meg vigasztalni.
- De én nem érzem úgy, hogy az a pénz engem is megilletne, hiszen az Cullen vagyon.
- Már te is Cullen vagy.
- Köszönöm – néztem rá hálásan. – Egy kicsit jobban érzem magam. Azt hiszem, hogy azért jó volt valakinek ezt elmondani.
- Nos, akkor azt hiszem, hogy megérkeztünk – mondtam már a virágüzlet előtt. Bementem, Bella pedig kint megvárt. Vettem néhány csodaszép kálát és rózsát, na meg tulipánt is, mert ezek voltak Elisabeth kedvenc növényei. Aztán kisétáltam az üzletből és Bellával elindultunk a temető felé.
Halkan lépkedtünk egymás mellett és ez most így volt jó. Ahogy közeledtünk Elisabeth sírja felé, egyre jobban nem vágytam arra, hogy bárki is beszéddel megzavarja ezt a pillanatot. Hamarosan odaértünk a sírtáblához, amelyen ez a felirat állt:

„Elisabeth Samantha Thorne
1980-2005
Gyászolja szerető testvére.
Nyugodjék békében.”

Amint közelebb mentem a sírhoz valami szörnyen égette a szemem. Rájöttem, hogy ha tudnék, már sírnék. De egy vámpírnak nem folynak a könnyei, így én is csak hangtalanul sírtam. Bella odalépett hozzám és a vállamra rakta a kezét, majd próbált vigasztalni.
Leraktam a virágokat a sírhoz, majd egy percig csak dermedten álltam. Valami zaj miatt azonban felocsúdtam és ránéztem ekkor Bellára, majd biccentettem a kijárat felé, jelezve, hogy induljunk. Még egy utolsót pillantottam a szegényes sírhelyre, majd magam mögött hagytam.
Mikor már hazafelé tartottunk, eszembe jutott valami.
- Bella – szólítottam meg, mire arcát felém fordította. – Mikorra érnek haza a többiek a vadászatból? – kérdeztem.
- Oh, Alice azt mondta, hogy csak késő délután jönnek, aztán lesz a parti.
- Értem – mondtam, majd nem szólaltam meg többet, csak amikor már hazaértünk. Illetve csak meg akartam szólalni, de amint átléptük a Cullen hát küszöbét, éreztem, hogy valami nem stimmel. Semmi sem változott. A bútorok ugyanott voltak, ahol eddig és úgy látszott, hogy minden a helyén van, de valami mégis… Olyan furcsa volt. Nem tudtam megmondani, hogy mégis mért találtam most a házat ennyire furcsának. Talán csak kezdek paranoiás lenni. Látszólag Bella nem mutatta semmi jelét annak, hogy ő is másnak látná most a házat, így betudtam annak, hogy bizonyára csak képzelgek. Persze megemlíteni már nem igazán mertem Bella előtt ezt az egészet… Különben meg azt hiszem, hogy a rossz előérzetek inkább Alice „feladatai”, nem pedig az enyémek, így megpróbáltam szemet hunyni a különös megérzésem felett. Azonban egész délelőtt éreztem. Hiába próbáltam meg elnyomni magamban ezt az érzést, nem nagyon sikerült. Valahogy olyan volt, mintha valami különös lenne a házban. Nem megszokott. Pedig hiába tudtam, hogy minden úgy van, ahogy eddig, nem tudtam magam igazán meggyőzni arról, hogy felejtsem el ezt az egészet. Aztán egyre zavaróbb és zavaróbb lett. Végül úgy éreztem, hogy muszáj valakivel megbeszélnem, így azt gondoltam, hogy talán Bellának elmondhatnám.
- Szeretnék beszélni veled – mondtam Bellának, aki ekkor épp egy könyvet olvasott a nappaliban, de amint meghallotta a hangomat, becsukta a könyvet és maga mellé helyezte a kanapéra, majd felállt és odajött hozzám.
- Miről? – kérdezte, miközben egy halvány mosolyt küldött felém.
- Hát… szóval… - Tétováztam. Valahogy nem tudtam szavakba foglalni ezt az egészet. Olyan hátborzongató volt. Persze, tudtam, hogy szeretném és el is kell mondanom valakinek, de azért nem voltam benne bizonyos, hogy hogyan is tegyem. – A… arra gondoltam, hogy még nincs feldíszítve semmi és hamarosan Renesmee is itt lesz a többiekkel együtt. És talán feldíszíthetném a házat, így legalább Alice-nek már nem lenne ezzel gondja – tereltem el végül a gondolataimat, de úgy látszott, hogy Bella nem vette észre, hogy én egyáltalán nem ezt akartam mondani.
- Emiatt nem kell aggódnod. Alice szereti csinálni a szervezkedést. Mindig is ilyen volt. Kissé túlbuzgó, de azért a jó szándék vezérli – kacsintott rám Bella, majd elmosolyodott.
- Igen, tudom, hogy szereti csinálni, de gondoltam, hogy akkor Renesmee is egyből be tudna jönni, meg minden. Mármint gondolom úgy tervezte Alice, hogy valamivel távol tartja őt a háztól, amíg felrakja a díszítést. – Bella bólintott. – Nos, akkor azt hiszem, hogy én megcsinálom most a díszítést és szerintem Alice se fogja bánni, ha egy kicsit besegítek neki.
- Rendben, ahogy gondolod. A díszek Alice szobájában vannak. Azt hiszem már kikészítette őket az ágyára.
Ekkor felrohantam a lépcsőn és benyitottam a szobába. Valóban úgy volt, ahogy Bella mondta. Alice tényleg kikészítette már az ágyra a díszítést, így nekem csak annyi volt a dolgom, hogy felrakom. Persze, csak akkor láttam igazán, hogy mekkora vállalkozás felrakni ezeket a díszeket, amikor kibontottam a dobozokat és zacskókat. Egyszerűen elképesztő, hogy Alice mennyi mindent vásárolt. Volt ott mindenféle virágfüzér. Szalagok és még olyanok is, amiknek a nevét se tudtam. Ekkor megláttam a gyertyákat, amiket a tortára vett. Várjunk csak… Torta… hol van a torta? Van egyáltalán? Alice a tavalyi bulira is vett egy tortát, de most nem láttam sehol sem. Ekkor jutott eszembe, hogy talán a hűtőben van, amit főként Renesmee miatt tartottunk, mert azért néha evett emberi ételeket. Gyorsan leszaladtam, majd a konyha felé vettem az irányt, mire magamon éreztem Bella kérdő tekintetét, aki ekkor szintén a konyhában tartózkodott.
- Csak a tortát akarom megnézni, hogy itt van-e – válaszoltam Bella ki nem mondott kérdésére.
Kinyitottam a hűtőszekrényt, majd láttam, hogy Renesmee tortája ott van bent. Egy darabig csak álltam, nem igazán tudom, hogy miért, majd fogtam magam és ismét visszamentem Alice szobájába, ahol a legtöbb díszt már szerencsésen kibontottam, így nekiálltam és kicsomagoltam az összes díszt.
- Vajon Alice-t nagyon bántaná, ha ennek csak a felét vagy a negyedét raknám fel – morfondíroztam, de végül úgy döntöttem, hogy nem akarom megsérteni Alice-t, ezért az összes díszt felraktam. Legutoljára hagytam azt a papírból készült, színes szalagot, amire „Boldog születésnapot!” van írva. Ezt a nappali egyik falára készültem felrakni, de ekkor hirtelen megint elragadott a rossz érzés. Pedig próbáltam elnyomni magamban. Egész nap azon voltam, hogy ne gondoljak rá, de úgy látszik, hogy most megint kicsúszott ez az egész az irányításom alól. Most annyira örültem volna, ha Jasper itt van és egy kicsit le tud nyugtatni, de sajnos még egy ideig nem jönnek haza. Hogy addig is eltereljem a figyelmemet, felraktam a szalagot a falra, így készen voltam az összes dísz felrakásával. Nem mondom, Alice aztán igazán kitett magáért. Ennyi díszt egyetlen ünnepre?!
Ekkor azonban elfogytak a tennivalóim és nem tudtam magammal mit kezdeni, így nem igazán sikerült elterelnem a figyelmem a rossz érzésemről, ezért inkább úgy döntöttem, hogy tényleg beszélek Bellával.
- Mondanom kell neked valamit – mondtam, amint odaértem hozzá, de Bella csak fürkészve figyelte az arcom.
- Nos – kezdtem –, egész nap furcsa érzésem volt. Mintha a ház megváltozott volna. Pedig tudom, hogy ez hülyeség, de nekem akkor is rossz előérzetem van.
- Nem kell aggódnod. Biztos csak Elisabeth miatt érzed így magad.
- Talán igazad van – válaszoltam, majd hirtelen kezdtem homályosan látni, pedig ez egy vámpírnál elég furcsa.
- Bella, mi történik? – kérdeztem, mielőtt a padlóra hullottam volna, mint egy rongybaba, és a végtagjaim nem mozdultak, hiába próbáltam bármit is csinálni. Bella pedig nem felelt, majd a szemeimmel már csak foltokat láttam, aztán elnyelt a teljes sötétség.

Kérlek szépen, hogy írjatok kritikákat!!!! És bocsi, hogy ennyit kellett várni a fejezetre, de sok dolgom volt...

2009. július 2., csütörtök

Örök szerelem~Út a legvégső boldogság felé-Prológus

Prológus - A boldogság múlandó

(Írói megjegyzés: Mindenki nyugodjon meg, mert ez csak a prológus volt, a következő fejezetekben leírom, hogy hogyan jutottak el idáig, ami itt le van írva. És nem ez lesz a történet vége, ami a prológus vége, úgyhogy pánikra semmi ok.)

Tudjátok, hogy nem minden történet végződik boldogan. Én azt hittem, hogy az enyém nem tartozik bele ezekbe a szomorú történetekbe. De egyelőre, ahol most tartok, úgy látszik, hogy kezdenek megváltozni a dolgok és lassan átalakul egy szomorú történetté. Persze a végkimenetelt senki sem tudja meghatározni. Én mégis abban bíztam, hogy jóra fordul minden.
A nevem Silvia Cullen és van egy szerelmem Roger. Két év telt el azóta, hogy szentül hittem a boldogságunk örök. Ezalatt a két év alatt így is volt, azonban rá kellett jönnöm, hogy még egy halhatatlan számára sem mindig cukormáz és szerelem az „élet”.
Tulajdonképpen mikor megismertem a Culleneket, akkor kezdődött igazán az „életem”. Volt végre egy családom, amit már hosszú idő óta hiányoltam, hiszen a szüleim régen meghaltak, csak egy testvérem volt, de ő meg belehalt Renesmee születésébe. Aztán befogadtak maguk közé a Cullenek és én is az lettem. Igaz szerelmem is mellettem volt és azt hittem, hogy örök szerelemben és boldogságban élhetünk. A sors viszont máshogy gondolta.
A gyötrődések után pedig itt állok és várom, hogy mi történik. Az agyam nem sokat fog fel abból, amit mondanak. Hallom, hogy Bella éppen engem próbál nyugtatni, de nem igazán értem a szavai jelentését. Roger pedig szintén áll és várakozik, ahogy én is. S mikor meghallom az ítéletet szerelmemre, mintha elvágtak volna valamit. Készülök, és hirtelen eléugrok, mielőtt még őt ölnék meg. Úgy érzem, készen vagyok a halálra.
A szerelemért mindent – gondolom magamban és félrelököm Rogert az útból, majd szúrást érzek a belsőmben, mintha égetne valami belülről. Olyasmi, mint amit a vámpírrá válásom alkalmával tapasztaltam, de most tudom, hogy ez az égető érzés nem életben tart, hanem megöl. Hallom, ahogy a többiek könnyek nélkül sírnak, Roger lerogy mellém a földre és a nevemen szólongat, de felelni már nem tudok neki. Roger hirtelen felkiált, majd ismét engem szólongat.
Aztán ezek a hangok elhalkulnak, mintha valaki letekerte volna a rádió hangerejét, majd teljesen elhalnak. Nem látok és nem is hallok semmit.
De annál inkább érzek valamit… Valami hideget a belső égésem helyén és arra gondolok, hogy meghaltam…

Kérek szépen kritikákat!!!!!!!!

2009. június 24., szerda

Örök szerelem 22.fejezet

Vártam... de nem igazán írtatok véleményt a 21. fejihez, így úgy gondoltam, hogy most már ideje felraknom az utolsó fejit, de senki ne ijedjen meg... mint már mondtam, lesz még egy kis folytatás, de az már "különálló történet lesz". Szóval hamarosan felkerül: Örök szerelem~Út a legvégső boldogság felé címmel a rövid kis folytatás, de pontos időpontot még nem tudok...

22. Benedict alias Roger, avagy egy nagy, boldog család leszünk

(Bella szemszöge)


Alice kérdésére Silvia egy jó darabig nem felelt, végül csak megrázta a fejét.
- Semmi érdekes nem történt – mondta, de valahogy olyan furcsa volt. Mintha mégis lett volna valami.

- Biztos, hogy nem történt semmi? – kérdeztem.

- Nem, semmi – mondta ki határozottan a szavakat.

- Rendben, én csak megkérdeztem – szabadkoztam.
Bólintott, majd felment a lépcsőn és vissza se pillantott ránk…

Már megint úgy viselkedik, mint mikor Renesmee apjáról kérdeztem.
Talán egyre nehezebben viseli azt, hogy nem mondja el, pedig én segítenék, ha bármiben tudnék neki, de, amíg nem mondja el, amit titkol, addig nem tudok segíteni rajta.


(Silvia szemszöge)


Csak nem rájöttek?

- Remélem, hogy nem – gondoltam, miközben felvánszorogtam az emeletre.

Még szerencse, hogy Edward nem volt a közelben, ugyanis nemrég megtudtam, hogy ő gondolatolvasó… Ő azt hiszem, hogy még valamivel el volt foglalva, mert még nem láttam visszajönni.
De azért lehet, hogy nem is szokott olvasni a gondolataimban. Ezt nem tudhatom, úgyhogy inkább ne gondolkozzak ezen az egész ügyön. Így lesz a legjobb. Legalábbis addig, amíg Roger vissza nem jön…

Azonban teltek a napok, és egyre jobban haladtam az igazság pillanata felé. Már öt nap telt el, mióta Roger elment. Viszont akartam már látni őt, de az igazság elmondásától féltem.
Nem tudtam, hogyan kezdjek neki ennek az egész történetnek, hogy miként kezdődött Roger és az én szerelmem, akit ekkor még Benedictként ismertem, hogyan hagyott el, aztán azt az időt is el kell, hogy mondjam, amikor a testvéremmel volt együtt. Renesmee igazi apjáról is beszélnem kell nekik, de hogy mindezt hogyan fogom elmondani, az még egyelőre számomra is rejtély…

Már eltelt 6 nap. Rogernek hamarosan jelentkeznie kéne.

De, ha nem Greggel jön megint, ami elég valószínű - legalábbis így ígérte meg -, akkor Alice látni fogja, hogy mikor is jön…
Apropó Alice… Bár furcsállta, hogy még mindig nem jött senki a Volturitól, de nem tulajdonított különösebb jelentőséget neki. Most azonban, ha látja, hogy Roger jön, akkor azt hiszi, hogy engem akar leellenőrizni, ami igaz is lenne, de ez már megtörtént, viszont erről a Cullen család nem tud, csak Renesmee, de ő nem fog szólni senkinek, mert megígérte…

Ekkor gyanúm beigazolódott. Alice jött be a szobámba.
- Szia, ugye nem zavarok? – kérdezte.

- Nem – válaszoltam, mire ő leült az ágyamra, mellém, majd felém fordította fejét és úgy kezdett bele mondanivalójába.

- Nos… volt egy látomásom – kezdte, de ekkor már sejtettem, hogy mi fog következni ezután – Az a Roger nevű vámpír ide fog jönni, ellenőrizni téged, majd gondolom, elmegy. – Én nem lennék a távozásában ennyire biztos, azonban Alice még semmit sem tud ezekről a dolgokról…

- És mikorra várható az a vámpír? – Próbáltam elrejteni a hangomban az izgatottságot, de nem mindig sikerült.

- Úgy láttam, hogy két órán belül itt lesz.

- Értem. – Bólintottam, mire Alice már bent sem volt a szobámban.
Hangosan kifújtam a levegőt és próbáltam megnyugodni, hogy felkészüljek az igazság elmondására…

Ahogy Alice mondta, Roger majdnem két óra múlva itt is volt. A baj csak az, hogy még mindig nem voltam készen arra, hogy beavassam a többieket a múltamba és a nemrég történt dolgokba…
Roger furcsamód csengetett, mire Esme kinyitotta neki az ajtót.
Köszöntek egymásnak, majd Roger egyből megkérdezte, hogy hol vagyok és én ezt persze tisztán hallottam a vámpírhallásom által.
Esme feltessékelte az emeletre, de nem hagyott vele egyedül, így nem tudtunk megbeszélni semmit, szóval rögtön bele kellett kezdeni a magyarázatba…

- Esme, idehívnál mindenkit? – kérdeztem, mire ő csak bólintott egyet, de mielőtt még kiment volna a szobámból rám nézett, de mikor látta, hogy rámosolyogtam, bólintott, majd kiment a szobából… Gondolom látta rajtam, hogy nem lesz semmi baj, így egyedül hagyott Rogerrel. Természetesen csak néhány másodpercre voltunk kettesben, mivel a többiek, amint Esme szólt nekik kérésemről, azonnal felrohantak a szobámba. Végül Esme is visszatért, és neki akartam kezdeni a mondandómnak, azonban egy hang sem jött ki a torkomon.

- Tehát – kezdtem el végül -, arról szerettem volna beszélni, hogy… - ennél Rogerre néztem, aki bíztatólag rám mosolygott, mire valahogy sikerült folytatnom. – szóval, Roger nem az, akinek gondoljátok – Értetlen tekintetek hadával találtam szembe magam. -, ő volt Benedict, akiről meséltem. – Most mindenki arckifejezése átment értetlenből döbbentbe, majd kérdőn néztek Roger felé.

- Igazából Roger a nevem, de hazudtam Silviának is és Elisabeth-nek is a valódi nevemről, hogy ne keverjem őket bajba – vette át a szót tőlem Roger.

- És mért keverted volna őket bajba? – kérdezte Carlisle.

- Mert már akkor is a Volturihoz tartoztam – válaszolta Roger lehajtott fejjel.

- De, ha te vagy Benedict, akkor te vagy Renesmee apja is, nem? – kérdezte Bella.

- Nem, én igazából sosem voltam együtt Elisabeth-tel – mondta.

- Akkor Renesmee hogyan lehet félvér? És kitől van a gyerek? – értetlenkedett Edward.

- Először is, mert az apja vámpír volt, másodszor pedig az egyik barátomtól van a gyerek.

- És ő most hol van? – kérdezte Alice.

- Meghalt – válaszolta tömören és fájdalmasan Roger.

- Sajnálom – mondta egyszerre a családom.

- Nem, semmi gond, már túlléptem rajta valamennyire.

A többiek bólintottak, majd néhány másodpercnyi szünet után újabb kérdéseket tettek fel.
- Hogy hívták az apját? – kérdezte Edward kíváncsian.

- Caleb – mondta, de ezután Roger lehorgasztotta a fejét és hangosan sóhajtott egyet, mire én oda akartam menni hozzá és megölelni, de a jelen körülmények között ez nem volt lehetséges.

- És miért jöttél ide pontosan? – kérdezte Carlisle és egészen megdöbbentett a hangja szelídsége.

- Nos… főként Silvia miatt… - kezdte.

- Ezt tudtuk – szakította félbe Rosalie és fújtatott egyet.

- De nem azért jöttem el Silviához, amiért ti gondoljátok – mondta Roger határozottan.

- Nem azért? –kérdezte Alice megrökönyödve, aki mindig is szentül hitt a látomásainak, de a képessége nemrég befolyás alatt volt, így nem a valóságot látta, csak egy illúziót, mely valóságosnak tűnt.

- Nem, egyáltalán nem ezért jöttem most. Azt már lerendeztem, amire ti gondoltok. – Ennél a mondatnál mindenkinek leesett az álla. Nem gondolták, hogy Roger már itt járt, hiszen azt hitték, hogy Alice azt úgyis látta volna, de ebben az esetben nem volt igazuk.

- De mégis mikor „rendezted le”? – kérdezte Edward.

- Hát, őszintén szólva, amikor elmentetek vadászni… szóval akkor…

- De én nem láttam semmit – suttogta Alice maga elé, és, ha nem tudnám, hogy lehetetlen, akkor azt hinném, hogy mindjárt összeesik, ezért le is ültettük az ágyamra.

- Tudom, hogy nem láttad… Nem láthattad, mert Greg segített nekem… - mondta, de mielőtt befejezhette volna a mondatot, Edward közbevágott.

- Ki az a Greg?

- Greg… ő… nos… ő összezavarja a képességeket… És azért nem látta Alice, hogy jövök, mert Greg egy hamis látomást küldött neki. – Erre a mondatra már mindenki elég furcsa képet vágott. – Nyugi, nem bántottam volna. Soha nem tennék ilyet – nyugtatta meg őket, rémült arckifejezésük láttán.

- De mégis mért nem bántottad volna? És, ha már voltál itt a vámpír-ügy miatt, akkor most mért jöttél? – kérdezte Edward és felvonta a szemöldökét.

Mielőtt még Roger válaszolhatott volna, Jasper elkezdett beszélni.
- Mert szereti… - suttogta halkan Jasper.

- Mi? De ez mégis hogy lehet? Először azt hittük, hogy Benedict-nek hívják, aztán kiderült, hogy Roger. Utána megtudtuk, hogy nem is ő Renesmee apja. Most meg még azt is hallanunk kellett, hogy szerelmes Silviába… Mi jön még? Kiderül, hogy marslakó?! – mondta gúnyosan Rosalie.

- Rose, ne legyél már ilyen! – próbálta meg Emmett lecsillapítani.

- Milyen? Hmm? Már kezdett összeállni a családunk és erre jön egy ilyen Benedict…

- Roger – szólt közbe a szerelmem.

- Jó, akkor jön egy ilyen Roger vagy bánom is, hogy hogy hívják, és mindent tönkre akar tenni! Pedig már olyan jól megvoltunk.

- Rosalie – szólt rá Carlisle is dorgáló hangon.

- Persze… Most megint én vagyok a rossz. Biztos, hogy én hazudoztam össze-vissza, nem igaz?! – A végét már szinte üvöltötte, majd kirohant a szobából.

- Csak megint kiborult – mondta Carlisle, ezután Emmett a felesége után ment.

- Megint? Már máskor is előfordult ilyen? – kérdeztem magamtól.

- Amikor Bellát megismertem – mondta Edward, válaszolva gondolatomra, mire mindenki értetlenül meredt ránk. – Bocsánat, de szinte üvöltenek a gondolatai.

- Most akkor váltsunk témát – javasolta Carlisle.

Néhány percig néma volt az egész szoba, majd Edward megszólalt.

- Carlisle arra gondolt, hogy már megtudtuk, hogy mért nem bántottad Silviát… De mért jöttél most ide?

- Mert szeretnék együtt élni vele. És a Volturis ügyet már megoldottam, szóval már nincs semmi akadálya ennek az egész tervnek.

- El akarsz innen költözni Silvia? – kérdezte Bella meglepődve.

- Hát, ha beleegyeznétek, akkor Roger is itt maradna.

- Természetesen beleegyezünk – mondta Carlisle, mire örömtáncot tudtam volna járni.

- Még csak az kéne! – mordult fel Rosalie, aki ekkor már ismét a szobában volt, de azt, hogy mikor jött vissza, nem tudtam.

- Rosalie! Hagyd abba! Mostantól eggyel többen leszünk. Ennyi. Semmi különbség nem lesz – mondta Carlisle.

- De már így is túl sokan vagyunk.

- Ezzel meg mire célzol? – kérdezte Edward szúrós tekintettel.

- Semmire sem. És legfőképpen nem Bellára. Tudod, hogy már kezdem megszokni őt is. De ennyi új családtag, ilyen rövid idő alatt azért egy kicsit sok – szabadkozott.

- Jól elleszünk mi. Igaz Roger? – kérdezte, majd rákacsintott, amit nem tudtam mire vélni.

Értetlenkedésemet látva, Edward válaszolt.
- Emmett arra gondol, hogy végre lesz kivel verekednie – mondta, mire elsápadtam. Pedig az nagy szó, ha egy vámpír elsápad, mert alapból vérszegénynek néznek minket, mivel túl sápadtak vagyunk. Na, ebben meg az a vicc, hogy mi aztán tényleg nem vagyunk vérszegények.

- Nem hiszem, hogy ez túl jó ötlet – suttogtam Rogernek, de persze mindenki meghallotta a szobában.

- Ne félj! Nem lesz semmi gond – mondta nekem Roger, majd rávigyorgott Emmettre, viszont én már előre rosszat sejtettem.

- Mennyit fognak vajon verekedni? – kérdeztem magamban, majd sóhajtottam egyet.

- Ezt Emmettnél nem lehet tudni – válaszolt Edward ismét a gondolatomra, de ekkor már ez nekem is sok volt, és csak elfordultam Edwardtól, mire hallottam, hogy felkuncog.
Annyira örülök viszont, hogy már itt lesz a szerelmem velem és Renesmee is. És az egész Cullen család, akik mindig is nagyon kedvesek voltak hozzám…

Néhány nap múlva már boldogan éltünk, egy családként. Még Rosalie is megnyugodott. Aztán, mikor úgy adódott, akkor elmeséltük a történetünk az elejétől a végéig, amit mindenki csendben és döbbenettel az arcán hallgatott végig. Ezek után már nem voltak titkaink. Mindent elmondtunk és békésen élhettünk. Még a vámpírságom is kezdtem megszokni…
Soha nem voltam még ennyire boldog. Visszakaptam a szerelmem, lett egy új családom, volt egy unokahúgom… Már csak a testvérem hiányzott, de ő sajnos nem lehetett velem. Viszont éreztem, hogy ő most figyel engem valahonnan és örül a boldogságomnak… És Renesmee is boldog, mert van anyja, Bella, és van egy apja, Edward…
És én is boldogan élhetek örökre…


Kérlek titeket, hogy írjatok véleményt!!! Please!!! Nagyon érdekel, hogy mit gondoltok a befejező részről, mert ha nem tetszik, akkor nem írom meg azt a kis folytit...